Tetszik, nem tetszik, mostanra már ott tartunk, hogy az államfő megnyilatkozásai szinte olyan rendszeresek, mint a pártvezetőkéi, és ha Sólyom valamiért eltűnik a média elől, akkor annak ugyanolyan jelentőséget tulajdonítanak, mintha egy pártpolitikus menekülne az újságíróktól. És mivel közeleg az elnökválasztás, lehet, hogy a politikát kedvelő elnök válaszút elé kerül. Politikai válaszút elé.
Az államfő nincs persze egyedül az európai kollégák között, hiszen látjuk, hogy Klaus cseh elnök is nagyon szereti magát bejátszani egyenesen az európai nagypolitika kellős közepébe. A különbség kettejük között mindössze annyi, hogy Klaus eleve politikus volt, évekig miniszterelnök, és most egy másik pozícióban is láthatóan ki akarja élni a választók által megnyirbált politikai ambícióit, míg Sólyom csak a rendszerváltási átmenetben töltött el egy rövid időt a politikában. A köztársaság első embereként azonban új dobbantót ácsolt magának. Nem egyszerű, alig megemelt, szerény dobogót, amelyre föllépve szelíd és együtt érző, empatikus hangon megpróbálja együttműködésre, a közös nevező megtalálására ösztönözni polgártársait. Nem. Ehelyett a dobogóból dobbantót csinált, amelyre ráugorva egy-egy pillanatra kiemelkedhetett, és felülről kioszthatta a neki nem tetszőket. Általában a baloldali kormányt, elvétve a felfogásához közel álló, őt a hatalomba emelő jobboldal némely általa is túlzásnak tartott megnyilvánulását. Sólyom László kitalálta és meg is szerette ezt az államfői szerepet: az elnöki tekintély privilegizált magasából más szereplőket helyretéve politizálni. Itt az ideje tehát a pártalapításnak. És ezt nem ironikusan mondom, már csak azért sem, mert az a véleményem, hogy a köztársasági elnök demokráciafelfogása alkalmas volna egy, a Fideszétől sokban különböző jobboldali párt létrehozására. Sólyom minden megszólalásával egyértelműen a Fidesz mellé áll ugyan, mégis más az ízlése, mások a preferenciái, más a világképe. A dobogója megvan, ő készítette magának, most már csak egy párt kellene alája.
Ha ugyanis nem választják meg újra államfőnek, akkor a további politizálásnak befolyásos funkció híján lőttek, ellenben ha úgy választják meg ismét, hogy közben az általa kedvelt jobboldal is hatalomra jut, akkor jóval kevésbé fog számítani, amit mond, hiszen onnantól kezdve legföljebb hazabeszélhet, erkölcsi magasságokból nem feddhet meg senkit. Holott a 2006-os választási kampány, majd főleg az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése óta azért kíséri nagy figyelem a megszólalásait, mert egy destabilizálódó országban komoly jelentősége volt annak, mit tesz, mit mond és mit nem az elnök. Mint most is, az 1956-os forradalom évfordulóján. Ezúttal nem hagyta el az országot, mint korábban, nemzeti ünnepek alatt többször, nem is maradt távol egy 56-os emlékmű felavatásától, nem vonult fel az utcán úgy, hogy közben nem vett tudomást az árpádsávos zászlókról, viszont egyértelműen kifejtette, miért nem él tovább 56 szelleme és miért nem sikerült jól a rendszerváltás. Nem fogják elhinni: a szocialisták miatt. Nem mintha előbújt volna belőlük a régi kommunista, aki vissza akarja állítani a rendszerváltás előtti diktatúrát, de hazudnak.
Hazudnak.
Ez az esszenciája az államfői helyzetelemzésnek, ami nemcsak, hogy színtiszta, ráadásul a sárga földig elhasznált politikai lózung, de a valóság próbáját sem állja ki. Az elnök ünnepi beszédében ugyanis azt állította, hogy 1.: nem szabad összemosni, ki hol állt 56 őszén, hol a megtorlás éveiben, és hol áll most 56 megítélésében. Hogy 2.: 56 és a rendszerváltás alapkérdése ugyanaz, a hazugsággal való szembenállás, és hogy az alapvető normák bizonytalanná válása miatt ezt egyre kevesebben értik, különösen az őszödi beszéd óta, amely az alapok elbizonytalanodását erősítette meg. Hogy 3.: kérdés tehát, mennyire telepedett az elmúlt évekre újból a hazugság? És hogy 4.: ebben a légkörben még fontosabb az egyértelműség, hogy ki hivatkozhat hitelesen 56-ra, azok is például, akik szerint a rendszerváltás folyamatos volt már a Kádár-rendszer alatt is.
Az elnök téved. 1.: senki nem mossa össze, ki hol állt. Horn Gyula is megmondta, Havas Szófia is, az utóbbi kapott érte sok politikai pofont, Horn pedig nem kapott kitüntetést Sólyomtól. Így megy ez demokráciában, ha nem is közkívánatra. Ennek ellenére a Horn, majd Kovács és Gyurcsány vezette szocialista párt egyértelműen kiállt a forradalom mellett, és elítélte annak elfojtását, ami viszont a történelmi bűn és kényszer elismerése és késői jóvátétele. 2.: 56 és a rendszerváltás alapkérdése semmiképp sem abban ugyanaz, hogy szemben álltak a hazugsággal, mert diktatúrában is lehet igazat mondani és demokráciában is lehet hazudni, hanem az, hogy egy országot akartak kiszabadítani a diktatórikus rendszerből. A rendszerváltással mind a kettőtől megszabadultunk, és azóta van, aki hazudik, van, aki megpróbálja fölrázni a sajátjait, hogy nem mehet tovább a választókat szisztematikusan megtéveszteni próbáló félrevezetés, és van, aki azóta is azt hazudja, hogy csak a másik hazudik, ő bezzeg belemondja a szemünkbe az igazságot, hogy tudniillik mindenki sokkal jobban fog élni, ha elhúznak a komcsik. 3.: Nem az a kérdés tehát, hogy mennyire telepedett rá a hazugság az elmúlt évekre, mert az bizony rajta volt és van, hanem az, hogy ki hazudja azt szemérmetlenül, hogy áldozatok és nehézségek nélkül mindent megold, mert ő a becsületes magyar, és ki az, aki csak óvatosan próbálja szebbre festeni a jövőt. Végül 4.: Senki, de senki nem állítja azt, hogy a Kádár-rendszer alatt folyamatos volt a rendszerváltás, bár nyilvánvaló, hogy harminc év alatt az a rendszer is sokban átalakult. Éppen ezért mindenki hitelesen hivatkozhat az 56-os példára, volt és mai szocialista, egykori párttag és ma bősz fideszes, régi és mai konzervatív egyaránt, ha valóban a demokratikus rendszer híve, és nem hajlandó sem hatalmi célokból, sem zsigeri nacionalizmusból összekacsintani a polgári demokrácia szétverésére készülődő magyar szélsőjobboldallal.
Bolgár György
Forrás:népszava online