"Mindent befestek, ami csak a kezem ügyébe kerül" - Beszélgetés Szurcsik Józseffel

Önnél még a telefon is színes. Mindent befest, ami a keze ügyébe kerül?

Mindent. A műteremben nem, ott zavarnának a különböző színek, s nem tudnék az éppen aktuális munkámra figyelni. De egyébként mindent. Még az ecsetet is.

 

Sőt, még a hangszereit is, ha jól láttam.

Azokat a legfontosabb tárgyakat is, akik társaim a munkában. A spachlit, az ecseteket, a biegelő fát. Ők fontosak nekem, hiszen együtt sírunk, együtt nevetünk. Nélkülük nem tudnék dolgozni. Van egy dobozom, abban tartom ezeket a fontos társakat. Sőt, egy kiállítás is készült egyszer belőlük. Festettem egy sorozatot a spachli 30 fontos tulajdonságából. A spachli sír, nevet stb. A Vigadóban állítottuk ki.

 

Minden ecsetét, egyéb eszközét megtartja?

Nagyjából igen.

 

Ha az ecset, a festés eszközei ilyen fontosak, hogy tud megválni a képeitől?

Nem mindig könnyen. Általában követem a képeim útját, amennyire csak lehet. Dokumentálom, mikor, mit festettem, s az hová került. Bizony az is előfordul, hogy meglátogatom egy-egy képemet.

 

Van olyan képe, amelyet nem adna el a világ minden kincséért sem?

Van.

 

Melyik például?

A „Találkozás idegennel I-II.” című dupla képemet. A 80-as években volt egy kiállítás: „Az idegen szép” mottóval. Két képet festettem, az egyiken az idegenek kést tartanak egymás felé, a másikon kezet fognak. A figurák a képen teljesen egyformák. Vagyis nem különböznek egymástól, még ha néha gyűlölik is egymást az emberek. Ezzel még azt is szerettem volna érzékeltetni, hogy sokszor mi vagyunk saját magunk legnagyobb ellenségei.

 

Ez a motívum a mai napig visszatér a képein, csak most már nem két egyforma alak néz egymással szembe, hanem egészen fantasztikus, kőbe zárt figurák kerülnek a legkülönbözőbb helyzetekbe. Honnan ez a nagyon erős motívum?

Annak története van. A keletkezése kalandos volt, és akkor nem gondoltam volna, hogy húsz év után is érvényes, sőt további izgalmakat kínál ez az ábrázolás. A nyolcvanas években egy barátom, Császár László külföldre ment, annakidején úgy hívták, disszidált. Kint indított egy hangos irodalmi folyóiratot Hangár címmel. A legjobb magyar szerzők írtak bele. Ezt aztán kazettán terjesztették kinti, határon túli magyarok között, és illegálisan itthon is. Engem kértek meg, hogy tervezzek egy megfelelő borítót ennek a folyóiratnak. Olyan motívumot kerestem, amely egyrészt örök, értékálló, ugyanakkor kifejezi a hatalom és az egyén viszonyát. Ekkor találtam rá az ókori egyiptomi ábrázolásmódra, ahol legjellemzőbb a profil, váll szemből, láb oldalról, kifordítva.

 

A profil miért fontos? 

Ha valakivel szemkontaktusunk jön létre, azonnal elkezdünk viselkedni, s a természetes vagy valós tulajdonságainkat elfedjük, leplezzük. Ha azonban nincs szemkontaktus, nem figyelünk arra, hogy néznek, akkor a valódi gondolataink, érzelmeink is megjelenhetnek az arcunkon. Az én figuráim ezért nem néznek szembe.

 

S végül ez lett a Hangár borítója?

Igen. Négy figura profilból súg valamit egymás fülébe. Ez fejezte ki annakidején a legjobban a hatalom és az egyén enyhén szólva sem egyenrangú viszonyát.

 

A motívumot azonban máig megtartotta. Ennyire nem lehetünk változatlanok.

Nem is. Az alapmotívum részben megmaradt, de én közben teljesen eltávolodtam mindentől, ami politika, s ma már csak az érdekel, hogy az egyes ember hogyan viszonyul magához és a környezetéhez.  Miért úgy éljük az életünket, ahogy?

 

A képei alapján bezárkózunk.

Pontosan. Mi saját magunk szorítjuk ki életünkből a színt, a harmóniát, az életkedvet, miközben vágyódunk rá. Saját magánbörtönökbe zárjuk magunkat, leszűkítjük életünket és mozgásterünket, miközben odakint lehet, hogy egy színes, csodálatos világ várna ránk. Lakatokkal, rácsokkal vesszük körül magunkat, hogy ne juthasson be a rossz. Eközben a jót is kizárjuk.

 

Önben egy művészeti utazási iroda veszett el. Tudja, mikor, melyik író hová utazik, s ráadásul azonnal fest is róla egy képet. „Az írók utaznak”sorozata egyre gazdagabb.

Az írók ugyanis velem utaznak. Sehová nem utazom könyvek nélkül, s mivel a kortárs magyar irodalom közel áll hozzám, mindig van velem egy-két kötet. Így kerülnek velem legkedvesebb szerzőim a világ különböző városaiba, ahol elképzelem, rájuk hogyan hathatna az adott környezet és viszont, s erről születik egy- egy kép. Esterházy Bécsben, Kukorelli Münchenben stb.

 

Olyan kép is van, hogy Szurcsik Amerikában?

Ilyen című nincs, de mikor kint jártam, rengeteget festettem. Egy csomó új formát, technikát is kipróbáltam, nagyon termékeny időszak volt ez az életemben.

 

Amerikában ráadásul nagyon jól indult a pályája. Sok irigye is volt akkoriban. Azt mondták, Ön lesz a magyar üstökös a tengeren túl. Mi történt?

Ha azt mondom, közbelépett a történelem, nagyképűnek fognak tartani, pedig tényleg ez történt.

Meghívtak Amerikába, egy galéria szerződést kötött velem. Műtermet, lakást béreltem New Yorkban, és el is kezdtem dolgozni. Életem egyik legfelszabadultabb szakasza volt. Mindenféle új technikát, ábrázolást is kipróbáltam, és láthatóan szerették, vették a képeimet. Számomra kinyílt a világ, s ennyit talán soha nem is festettem. Inspirált a környezet, az új, a lehetőség.

 

Fokozza a feszültséget?

A feszültség forrása nem belőlem jött, hanem az égből. A szó szoros értelmében. Mikor elkészültem egy nagyobb tárlatra is alkalmas anyaggal, a galéria egy nagyszabású kiállítást szervezett nekem. A hely ideális volt: New York üzleti negyede. Az időpont is ideálisnak tűnt: szeptember közepe, mikor az élet már valóban beindult.

 

A történet már nem is lehetne idillikusabb! Mi volt a szépséghiba?

Hogy a kiállításom megnyitója 2001. szeptember 16-án lett volna a World Trade Center, az Ikertornyok tövében. Szeptember 11. után azonban már nem volt se World Trade Center, se kiállítás, és érthető módon hirtelen más lett fontos. A munkakedvemet ez csak átmenetileg törte meg, azóta is több kiállítást rendeztem New Yorkban és itthon is, de műveimmel eljutottam Európától Ázsiáig számos érdekes helyszínre.

 

Mennyit fest?

Sokat. Naponta dolgozom. Van ugyan egy csomó elfoglaltságom, régebben még mindenféle szakmai szervezetben is dolgoztam, s tanítok a mai napig. De pár órát minden nap festek.

 

S ilyenkor csend kell, elmélyültség? Csak azért kérdem, mert egyfolytában szól Önnél valami.

Egész pontosan zene. Lehetőleg kortárs.

 

Ön is zenél, sőt együttese is van, ha jól tudom. Erre is utalnak a festett hegedűi?

Soha nem tanultam zenélni, de nagyon szeretem. Art Raktor néven egy együttesünk is megalakult. Mostanában ritkán játszom, de zenét hallgatni nagyon szeretek.

 

Fel sem merült, hogy esetleg zenében is annyira tehetséges, hogy azt a pályát választja?

Nem. A zene ugyan az életem része, de amióta az eszemet tudom, mindig rajzolni, festeni akartam. Természetes közegem volt a papír, a vászon. A mi családunkban persze ez nem volt nagy csoda, hiszen apám festőművész, bátyám szobrász, designer, édesanyám festő- és gobelinművész volt. Apám műtermében nőttünk fel ő úgy festett, hogy közben átesett rajtunk, mert ott játszottunk a bátyámmal a lába alatt.

 

S az Ön gyerekei is lábatlankodnak a műteremben?

Amíg kicsik voltak ez így történt nálunk is. Már nagyok, s úgy tűnik, a háromból egy lesz talán grafikus.

 

Megvan minden eddig festett képe?

Nincs.

 

Pedig azt mondta, követi a képeit.

Igaz, de előfordul, hogy én magam festek át egy-egy képet, ha nem vagyok vele megelégedve. Egyszer, kétszer, sokszor. Ráadásul így még egy sokkal szebb felületet is kapok.

 

Lehet, hogy a Szurcsik gyűjtők azokat a képeket is szívesen vennék.

Lehet, de ha én nem vagyok egy képpel megelégedve, azt nem adom ki a kezemből.

 

Régebben sokkal sötétebb tónusai voltak, ma mintha színesednének a képei.

Valóban. A szellemi sötétséget ezzel fejeztem ki. Ma úgy gondolom, hogy a magánbörtönökön túl igenis lehetséges egy csodálatos, színes világ. A disszonancia egyáltalán nem valami félelmetes jelenség, én megtalálom benne a harmóniát.

 

Budapest, 2008. január