A köztársasági elnök indítványa

Az Országgyűlés 2008. december 15-i ülésnapján fogadta el a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló törvényt (T/6306. számú törvényjavaslat).

Az Országgyűlés Elnöke a törvényt 2008. december 17-én küldte át hivatalomba kihirdetésre, sürgősségi kérelem nélkül. Az Alkotmány 26. § (4) bekezdése alapján abban az esetben, ha a köztársasági elnök a kihirdetésre megküldött törvény valamelyik rendelkezését alkotmányellenesnek tartja, a törvényt aláírása előtt a 26. § (1) bekezdésében megjelölt 15 napos (sürgősség esetén 5 napos) határidőn belül véleményezésre megküldi az Alkotmánybíróságnak.

A kihirdetésre megküldött törvény 1. § (1) és (5) bekezdései a megítélésem szerint alkotmányellenesek, ezért az Alkotmány 26. § (4) bekezdésében foglalt jogkörömnél fogva – tekintettel az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (Abtv.) 1. § a) pontjára, 21. § (1) bekezdés b) pontjára, valamint a 35. §-ára is – a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló törvényt az előírt határidőn belül, aláírás előtt mellékelten megküldöm a tisztelt Alkotmánybíróságnak. Indítványozom, hogy az Alkotmánybíróság a törvényt az alábbiakban kifejtendő indokok alapján alkotmányossági szempontból vizsgálja meg.

Tisztelt Alkotmánybíróság!

1. A hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló törvény (Törvény) célja, hogy a jelenleg a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényben (Be.) található távoltartás intézményén túl további jogi eszközzel próbálja elejét venni a családokon belül kialakuló erőszaknak. Ennek érdekében felhatalmazza a rendőrséget ideiglenes megelőző távoltartás, illetve a polgári bíróságot megelőző távoltartás elrendelésére. A Törvény 5. § (1) bekezdése értelmében az ideiglenes megelőző távoltartás, valamint a megelőző távoltartás átmenetileg korlátozza a bántalmazó tartózkodási szabadságát, a tartózkodási hely szabad megválasztásának jogát, szülői felügyeleti jogát, valamint gyermekével való kapcsolattartási jogát.

Az 5. § (2) bekezdése szerint ez azt jelenti, hogy akivel szemben ideiglenes megelőző távoltartást, illetve megelőző távoltartást rendeltek el, köteles a bántalmazottal közösen használt ingatlant a használat jogcímétől függetlenül elhagyni, és oda az ideiglenes távoltartó határozatban meghatározott ideig nem térhet vissza. A távoltartás hatálya alatt álló köteles továbbá magát távol tartani a bántalmazottól, illetve a határozatban megjelölt más személytől, és tartózkodni attól, hogy a bántalmazottal közvetlenül vagy közvetve érintkezésbe lépjen. Az ideiglenes megelőző távoltartás időtartama a Törvény 6. § (4) bekezdése értelmében 72 óra, a megelőző távolságtartásé a Törvény 16. § (2) bekezdése szerint legfeljebb harminc nap.

A Törvénynek a jelen indítvánnyal érintett 1. § (1) bekezdése határozza meg a hozzátartozók közötti erőszak fogalmát, az 1. § (5) bekezdése pedig a hozzátartozó sajátos, a Törvény alkalmazása során irányadó meghatározását. Az idézett rendelkezések a következők:

1. § (1) Hozzátartozók közötti erőszaknak minősül a bántalmazó által a bántalmazott sérelmére megvalósított, a méltóságot, az életet, a szexuális önrendelkezéshez való jogot, továbbá a testi és lelki egészséget súlyosan és közvetlenül, vagy rendszeresen, ismétlődő jelleggel veszélyeztető tevékenység, vagy mulasztás (a továbbiakban : hozzátartozók közötti erőszak).

[…]

3

(5) E törvény alkalmazásában hozzátartozónak kell tekinteni a Ptk . 685 . §-a b) pontjában meghatározott közeli hozzátartozókat és hozzátartozókat, valamint a volt házastársat, a volt élettársat, a volt jegyest, a gondnokot, a gondnokoltat, a gyámot, a gyámoltat, továbbá együttélés nélkül bensőséges kapcsolatban álló személyt e kapcsolat fennállása alatt vagy után.

Álláspontom a szerint a Törvény 1. § (1) és (5) bekezdésében adott fogalom-meghatározás olyan tág, hogy az ellentétes az Alkotmány 55. § (1) bekezdésével és 58. § (1) bekezdésével, valamint az Alkotmány 13. § (1) bekezdésével.

2. A magyar jogban jelenleg a Be. 138/A.–139. §-ai a büntetőeljárás során alkalmazható kényszerintézkedésként szabályozzák a távoltartás intézményét. A távoltartást így büntető bíróság rendeli el, a Be. garanciális szabályainak alkalmazása mellett. A távoltartás elrendelésének feltétele a Be. 138/A. § (2) bekezdése szerint egyebek mellett a szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény megalapozott gyanúja. A távoltartás intézményével kapcsolatban a Be.-be iktató 2006. évi LI. törvény indokolása leszögezi: „[a] hatályos jogban kimerítően és pontosan szerepelnek azok a törvényi tényállások, amelyekbe valamennyi családon belül elkövethető jogsértés beilleszthető. A Büntető Törvénykönyvben jelenleg huszonhat olyan törvényi tényállás található, amelyek a fizikai, a pszichikai, a szexuális abúzust, valamint az elhanyagolást foglalják magukba, és amelyek a családon belüli emberileg és jogilag elítélhető cselekményeket teljes körűen felölelik.”

3.1. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében garantált személyes szabadság, illetve az 58. § (1) bekezdésében biztosított mozgásszabadság és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga szorosan összefüggő alapjogok. A 36/2000. (X. 27.) AB határozat megfogalmazása szerint egyrészt a személyi szabadsághoz való jog hatóköre tágabb, mint a büntetőeljárás, „e jog érvényesülése vizsgálható valamennyi – a személyi szabadságot valóban érintő – állami intézkedés alkotmányossági megítélésekor. Mindez az Alkotmány szövegkörnyezetéből is következik, mert amíg az 55. § (1) bekezdés általános érvénnyel deklarálja e szabadságjogot, annak a büntetőeljárásra vonatkozó további garanciáit az 55. § (2)-(3)bekezdése tartalmazza.”1 Másrészt – ugyanezen határozat szerint, „az Alkotmány 55. § (1) bekezdése és az 58. § (1) bekezdése szerinti jogok egymásra vonatkoztatása alapján a személyes szabadsághoz való jog érdemben felhívható valamennyi, a mozgást és a helyváltoztatást is korlátozó jogszabály alkotmányossági megítéléséhez. Az Alkotmány 58. § (1) bekezdésébe foglalt alapjog az Alkotmány 55. § (1) bekezdésbe foglalt joggal együttesen is értelmezhető.”2 A személyes szabadság és a mozgásszabadság viszonya tehát hasonló, mint az Emberi Jogok Európai Egyezményének (Egyezmény) 5. cikke szerinti személyes szabadság, és az Egyezmény 4. Kiegészítő Jegyzőkönyve 2. cikkében foglalt mozgásszabadság közötti viszony, hiszen az Egyezmény rendszerében is fokozatbéli és nem érdemi különbség van a személyi szabadság és a mozgásszabadság korlátozása között.3 Mi több, e két jog alkalmazási területe részben átfedi egymást, hiszen nem csak a 4. Kiegészítő Jegyzőkönyv 2. cikkében foglalt mozgásszabadság, hanem az Egyezmény 5. cikke szerinti személyi szabadság is garantálja az egyik helyről a másikra való fizikai mozgás szabadságát.4

Az Alkotmány alapján a személyes szabadság és a mozgásszabadság korlátozása csak az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének figyelembe vételével alkotmányos, ami a szükségesség és arányosság követelményeinek teljesítését jelenti. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a szükségesség azt jelenti, hogy az állam másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme érdekében nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához emellett az is szükséges, hogy a korlátozás megfeleljen az arányosság követelményeinek. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Másrészt az elérni kívánt cél fontossága és az ennek

érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban kell, hogy legyenek egymással.5

3.2. A fentiek értelmében a Törvény mind a személyes szabadságot, mind pedig a mozgásszabadságot korlátozza. Ezzel egyaránt szolgálni kívánja a testi integritáshoz való jog, valamint ezen túl a lelki egészség és a méltóság védelmét. Emellett nem csak alkotmányos kötelezettséget igyekszik teljesíteni, hanem az Egyezményből eredő követelményeket is. Az Egyezmény 8. cikke ugyanis az Emberi Jogok Európai Bíróságának (Bíróság) értelmezésében a tagállamok számára pozitív védelmi kötelezettséget is jelent a magánszemélyek testi integritását sértő erőszak – ezen belül a családon belüli erőszak – megakadályozását szolgáló jogi környezet fenntartására.6

3.3. Ugyanakkor a Törvény 1. § (1) bekezdésében foglalt erőszak fogalom aránytalanul tág, és részben értelmezhetetlen. Mindenekelőtt igen széles körben teszi lehetővé a beavatkozást az, hogy a Törvény nem követeli meg bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúját az ideiglenes megelőző távoltartás és a megelőző távoltartás alkalmazásához. A 2006. évi LI. törvény fent idézett indokolása is rámutat arra, hogy a hatályos büntetőjog lefedi a családon belül elkövethető jogsértéseket. Ezért a Törvény által előirányzott távoltartás hatékonyságát nem csökkentené, ha azt csak bűncselekmény alapos gyanúja esetén lehetne alkalmazni. Ugyanakkor a Törvény szerinti távoltartás jelentős súlyú szankció, még ha célja elsősorban nem a megbüntetés is, hanem a prevenció. A bántalmazó ugyanis el kell, hogy hagyja az általa használt ingatlant, és oda 72 órán, illetve 30 napon belül nem térhet vissza. Ezalatt szállásról kell gondoskodnia, munkába járását újra kell szerveznie, használati tárgyaihoz nem férhet hozzá, életvitele tehát igen jelentősen megnehezül, sőt megfelelő anyagi eszközök híján el is lehetetlenülhet. Ilyen súlyú beavatkozást csak a védett alkotmányos értékek, elsősorban is a testi integritás közvetlen sérelme vagy veszélyeztetettsége indokolhat, bűncselekményeknek nem minősülő magatartások azonban nem.

Természetesen, ha a jogalkotó úgy ítéli meg, hogy az anyagi büntetőjog módosításra szorul a családon belüli erőszak megakadályozása érdekében, ezt a módosítást – az Alkotmány keretei között – végrehajthatja. Ez azzal az előnnyel is járna, hogy az esetlegesen még nem pönalizált magatartások esetén nem csak egyfajta szankció (a Törvény szerinti távoltartás), hanem a büntetőjog teljes eszközrendszere védené a potenciális sértetteket. Annak sincs akadálya, hogy a jogalkotó – szintén az Alkotmány keretei között – hatékonyabbá, gyorsabbá tegye a Be. szerinti távoltartás jogintézményének működését, vagy akár bővítse a Be. alapján alkalmazható kényszerintézkedések körét. Azonban nem tekinthető arányosnak olyan magatartások súlyos szankcionálása, melyekről a jogalkotó egyébként nem nyilvánította ki, hogy társadalomra veszélyességük súlya miatt a büntetőeljárás keretében büntetendők.

Ezen túlmenően is a Törvény 1. § (1) bekezdése aránytalanul tágan fogalmazza meg a szankcionálandó erőszak fogalmát. Mindez részben arra vezet, hogy lényegében értelmezhetetlen tényállások alapján lehetne a távoltartás súlyos szankcióját alkalmazni. Értelmezhetetlen például az, hogy a normaszöveg értelmében erőszaknak minősülne a méltóságot, vagy a szexuális önrendelkezést rendszeresen, ismétlődő jelleggel veszélyeztető mulasztás is. De aránytalan az is, hogy a Törvény 1. § (1) bekezdése az életet, vagy a testi és lelki egészséget rendszeresen, ismétlődő jelleggel veszélyeztető mulasztást is erőszakként definiál, tekintet nélkül arra, hogy e mulasztás bűncselekménynek minősül-e. Az ilyesfajta mulasztások – melyeknek a normaszöveg szerint nem kell súlyosnak és közvetlennek lenni – nem állnak arányban a Törvény szerinti távoltartás szankciójának súlyával. A Törvény szerinti távoltartás ugyanis konkrét, és más módon nem kezelhető jogsértés, illetve e jogsértés ismétlődésének veszélye esetén lehetne csak arányos.

3.4. A Törvény 1. § (5) bekezdésében használt hozzátartozó fogalom tág mivolta ellentétes az arányosság elvével, és ezen belül a legenyhébb eszköz alkalmazásának – a fent idézett, az arányosság követelményéből fakadó – elvével is. Ez a szakasz ugyanis nem pusztán a Ptk. szerinti közeli hozzátartozók sérelmére elkövetett erőszakot kívánja szankcionálni, hanem egyebek mellett az együttélés nélkül bensőséges kapcsolatban álló személy sérelmére elkövetettet is, e kapcsolat fennállása alatt és után is. Azon túl, hogy a bensőséges kapcsolat fogalma ismét csak értelmezhetetlen, nem látható be, miért szükséges a személy testi integritását, lelki egészségét vagy méltóságát az esetleges erőszaktól akként megvédeni, hogy a bántalmazót a bíróság vagy a rendőrség adott esetben a saját lakásából tiltja ki. Itt nyilvánvalóan létezik kevésbé jogkorlátozó eszköz a kívánt alkotmányos cél elérésére, így a Törvény 1. § (5) bekezdése ellentétes a legenyhébb eszköz elvével. Ezen túlmenően a szűkebb értelemben vett arányosság követelményei sem teljesülnek. Az ideiglenes megelőző távoltartás és a megelőző távoltartás a dolog természetéből adódóan jellemzően a saját otthonának a használatát tiltja meg a bántalmazónak. Ez azokban az esetekben indokolt lehet, amikor az erőszak áldozata a bántalmazóval közös háztartásban él, alternatív szálláslehetőséggel pedig nem rendelkezik. Amikor azonban nem közös háztartásban együtt élő személyekről van szó, nem tekinthető arányosnak a bántalmazó kitiltása adott esetben a saját lakásából, hiszen a bántalmazott személy nem abban a lakásban él. Ezen az sem változtat, hogy az 5. § (2) bekezdése a közösen használt ingatlanból való kitiltást teszi lehetővé, hiszen a Törvény sem az együttélés, sem a közös használat fogalmát, sem ezek egymáshoz való viszonyát nem határozza meg. Így nem tudható, együttélés hiányában milyen fokú és rendszerességű használat valósít meg közös használatot. Mindez a normavilágosság hiánya miatt az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének a sérelmét is felveti.

4. Szintén a fogalom-használat parttalansága teszik ellentétessé a Törvény 1. § (1) és (5) bekezdéseit az Alkotmány 13. §-ában garantált tulajdonhoz való joggal. A Törvény szerinti távoltartás ugyanis attól függetlenül alkalmazható a bántalmazóval szemben, hogy ő a közösen használt ingatlannak tulajdonosa-e. Ha azonban az ideiglenes megelőző távoltartást, vagy a megelőző távoltartást a tulajdonossal vagy a jogos birtokossal szemben alkalmazzák, úgy az az érintett tulajdonhoz való jogát korlátozza.

A tulajdonhoz való jog esetében az Alkotmány 8. § (2) bekezdése azzal az eltéréssel alkalmazható, hogy ez az alapjog nem pusztán más alapjog vagy alkotmányos érték védelmében, hanem – kvalifikálatlan – közérdekből is korlátozható, tekintettel az Alkotmány 13. § (2) bekezdésére.

 Az arányosság követelménye azonban a tulajdon-korlátozásra is irányadó.

A Törvény 1. § (1) és (5) bekezdései a fentiek szerint nem felelnek meg az arányosság követelményeinek, és ezen belül a legenyhébb eszköz elvének, és ez az Alkotmány 13. § (1) bekezdésének a sérelmét is jelenti. Ugyan a más alapjog mint védett érték hiánya e szakasznál a tulajdonhoz való jog szempontjából még nem eredményez önmagában alkotmányellenességet, hiszen a puszta közérdek is indokolhatja a tulajdonkorlátozást. Ezért a tág fogalmaknak a testi integritás védelmére való alkalmatlansága önmagában nem szükségszerűen alkotmányellenes. Azonban aránytalan és ezért alkotmányellenes jogkorlátozást valósítanak meg a Törvény 1. § (1) és (5) bekezdései azzal, hogy parttalanul tág – és részben értelmezhetetlen – tényállási feltételek alapján teszik lehetővé a tulajdon korlátozását.

Budapest, 2009. január 5.

Üdvözlettel:

Sólyom László