. Egy héttel ezelőtt Magyarországon pedig átszakadt egy vörösiszap-tározó gátja, és a kiömlő lúgos hatású, mérgező anyagokat is tartalmazó anyag szökőárként söpört végig két településen súlyos emberi és anyagi áldozatokat követelve, miközben patakokat, folyókat pusztított ki, és hatalmas területeket szennyezett el.
Amikor a mai rendkívüli eseményen Európa Kulturális Fővárosában együtt ülnek az európai műveltség bástyáit alkotó egyetemek vezetői, és itt van velünk az Európai Unió egyik legmagasabb rangú vezetője is, érdemes lehet együtt feltennünk a kérdést: mi Európa reakciója, mi az európai tudás reakciója ezekre a nyomasztó fejleményekre?
Mostanában a gazdasági-pénzügyi rendszerünkre, a műszaki tudásunkra a nyugati civilizáció legfontosabb pilléreiként támaszkodunk. Amikor bármelyiket ezek közül valamilyen nagy megrázkódtatás éri, rögtön előtérbe kerülnek a modern emberi tudás korlátai. Okkal vagyunk büszkék műveltségünkre és szerteágazó tudásunkra a világnak ebben a sarkában, és okkal tekintünk tisztelettel azokra az intézményekre, amelyek megtestesítik ezt a műveltséget, amelyek vezetői most itt ülnek ebben a teremben. Mégis felmerülhet bennünk a kérdés: miként lehetséges, hogy egy ilyen fejlett közösség is ennyire kiszolgáltatott a saját maga által teremtett rendszereknek, legyenek azok finanszírozási eszközök, mélytengeri olajfúrások vagy veszélyes hulladék tárolására szolgáló tározók.
Meggyőződésem, hogy ezek a látszólag távoli események közös tőről fakadnak.
Olyan tudás, olyan szakértelem áll az új évezred nagy válságainak hátterében, amely túlságosan a magánérdek szolgálatában állt, amely nem társult a közérdek iránti alázattal, nem társult felelősséggel. A tudás felelősség nélkül pedig rendkívül veszélyes is lehet.
Engedjék meg, hogy ennek alátámasztására most csupán a számunkra legfrissebb, legnyomasztóbb eseményről beszéljek. Egy olyan ipari katasztrófa sokkolja ezekben a napokban a magyar embereket, amellyel kapcsolatban a balesetet okozó vállalat vezetői azt mondták: ki volt zárva, hogy ilyen történjen. Az emberi tudás sajátos árnyoldala mutatkozik meg ebben a gondolkodásmódban. Felelősen szemlélve bármilyen összetett emberi problémát, legyen az műszaki, gazdasági vagy akár politikai természetű, örökké nyitva kell hagyni a tévedés lehetőségét, örökké többszörösen ellenőrizni kell mindenkinek a saját igazsága érvényességét.
Széchényi István, a legnagyobb magyar mondta egyszer: Az ész drágakő, mely legszebben fénylik, ha szerénységbe van foglalva.”
Az ilyen tragikus balesetek, mint amilyen múlt hétfőn Magyarországot is megrázta, mindig arra késztetnek minket, hogy – miután az azonnali teendőinket teljesítettük – mélyen gondolkozzunk el a tudásról és kultúráról, amelyre civilizációnk fejlettsége épül. A kérdések ilyenkor záporoznak az ember fejében:
Min kell változtatnunk? Hogyan kell a jövőben másképp csinálnunk?
Be kell látnunk, a tudás önmagában még nem feltétlen szolgálja a közérdeket.
Sőt, a magánérdek túlzott érvényesülése háttérbe is tudja szorítani a tudást.
Gyakran nem is lehetünk biztosak abban, hogy a túlzottan magabiztos tudás mögött csak az elvárható kétségek hiánya, vagy már a magánérdek által diktált torz valóságértelmezés áll.
Felelősen gondolkodó, a közérdeket is tisztelő ember tevékenységének célja nem lehet csupán valamilyen precízen meghatározott gazdasági vagy technikai optimum elérése. Minden körülmények között fel kell tenni azt a kérdést is: vállalható-e a felelősség is a döntésekért?
A jövőben az a fajta tudás fog minőséget képviselni, amely értéket teremt, amely képes újraértékelni a maga igazát, amelyet nem homályosít el a magánérdek, vagy maga igazába vetett túlzott bizalom. Az egyetemeknek, a kulturális intézménynek, akár Európa Kulturális Fővárosának is nagy felelőssége van nem csupán abban, hogy milyen tartalmú tudást adunk át az utánunk jövőknek, de abban is, hogy a tudás felhasználása dolgában milyen habitusra neveljük a következő generációt.
Meggyőződésem szerint az emberekben megvan az az eredendő jóindulat és hajlandóság, amely a közérdek szolgálatához szükséges, de az oktatási rendszerünknek erre az alapra építve fejleszteni kell a felelős gondolkodás és döntéshozatal képességét.
A mi dolgunk az a 21. században, hogy a tudásunkat arra használjuk, és úgy fejlesszük, hogy azzal egyben a közösségért érzett felelősséget fejlesszük. Ha nem így teszünk, a tudásunk ellenünk fordulhat.
A magyar kormány ennek szellemében keresett megoldást a felelőtlenség okozta katasztrófa után kialakult súlyos problémák megoldására. Arra próbáltuk használni a magunk tudását, hogy felelős megoldást találjunk, ezért hoztuk létre a katasztrófavédelmi kormánybiztos intézményét, ezért vontuk állami felügyelet alá a károkozó magánvállalatot.
Mindezek alapján biztos vagyok abban: alaposan át kell gondolni a tudás és a felelősség viszonyát, újra kell értelmezni mindebben a felsőoktatás szerepét, és e területen is előtérbe kell helyezni az utóbbi időkben mostohán kezelt közérdek fontosságát. Ha a tudáshoz felelősséget társítunk, akkor közös civilizációnk nem csupán fejlett, de tartósan biztonságos is lesz.