Nyakunkon a március 15-i cirkusz. Idén hétvégére esik, szombatra, a fenébe, még ez is! Nem lehet elhúzni négy napra, mint jobb években.
De hol vannak mifelénk jobb évek? Idén egyedül az volt a frankó, hogy eltöröltük őket a Föld színéről.
Szabadság, egyenlőség, testvériség, mondták a franciák.
Vizitdíj, kórházi napidíj, tandíj, mondtuk mi.
Eltöröltük őket. Eltörlünk mi mindent, ami él és mozog. Egyedül a múltat nem akarjuk eltörölni.
Csak azt nem értem, hogy egy nemzeti ünnepen miért nem ünnepel közösen a nemzet?
Sőt: miért nem ünnepel? Mert ünnepnek azért nem nevezném azt, ami az utóbbi években történni szokott.
Ünnep az, amikor az ember szíve megtelik szeretettel. Amikor a szeretteire gondol az ember, szépre, jóra, a családjára, a barátaira. Azokra, akik fontosak neki, akiket szeret, és akik, legalábbis azt reméli, szintén szeretik.
És ünnep az is, amikor az ember valami nagy-nagy dicsőségre gondol. Hősies korokra, amikor a nemzet megmutatta a bátorságát. Amikor a nemzet szembeszállt a gonosszal, és az sem rettentette vissza, ha a gonosz túlerőben volt. Amikor a hazáért harcolt a nemzet, vagy valami szép, magasztos eszméért.
Így képzeli el az ember az ünnepet. Petőfi Sándorral, aki nem Barguzinban raboskodott a postamester lányának férjeként. És Kossuth Lajossal, aki akkor még nem is sejtette, hogy egyszer egy pártvezért az ő reinkarnációjává léptetik elő.
Nem Petőfi, vagy Kossuth volt akkor, hanem Petőfi és Kossuth. Jókai és Vasvári. És persze a többiek: mára utcanévvé magasztosult ismert arcok, és mára ismeretlenné feledett emberek.
Az ilyen alkalmakat szokás ünnepnek nevezni. Ami nálunk most megy, az nem ünnep, legfeljebb ha ünnepség.
Az ünnepség a téren van, a múzeum lépcsőjén, és a kordonnal elzárt Kossuth téren.
Az ünnep idebent lenne a szívünkben.
Lenne, de nincs. Indulatok vannak, gyűlölködés, széthúzás.
Nem a márciusi ifjakról írnak a lapok, hanem arról, hogy hány rendőr lesz az utcákon. Hogy csak félig verjék szét a várost, ne törjenek be minden kirakatot és ne gyújtsák fel az összes autót. Arról cikkeznek a lapok, hogy lesz-e az egyenruhásokon azonosító, használhatnak-e gumilövedéket (nem használhatnak), és hol várható az átlagosnál is nagyobb balhé?
Március 15-e Magyarországon már egy ideje a Kezet Nem Fogás ünnepe. Mi magyarok jól tudunk nem kezet fogni egymással. Nem szót érteni a másikkal, félremagyarázni, amit mond, elbeszélni egymás mellett. Élen járunk az ilyenben, utolérhetetlenek vagyunk, csak a hátunkat látja az üldöző boly.
Néhány hónappal ezelőtt Ilham Aliyev azeri elnök tétovázott, amikor a mi köztársasági elnökünk nyújtotta felé a kezét. Ilham Aliyev csak nézett felfelé, a magasba. Úgy tett, mint aki azt hiszi, van ott valami fontos.
Lehet az is, hogy csak elgondolkodott azon, vajon két évvel ezelőtt, a március 15-i ünnepségen miért nem fogott kezet a Magyar Köztársaság első embere az ország legismertebb bankárjával?
Aztán kiderült, a bácsi csak viccel.
Aliyev nem gondolta komolyan a kezet nem fogást. Nem magyar ember ő, azt sem tudja, hogyan kell nem kezet fogni.
Csak elgondolkodott egy kicsit, magyarán elbambult.
Elnökökkel is megesik az ilyen.
Valahol az elnök is ember.
Föld.S.Péter